Gondolat exhumálók



– Micsoda beteg dolog! Egész nap halott emberek gondolatai között járkálunk fel-alá! Még a patológián, meg a temetőben dolgozókat sajnálják, pedig esküszöm, hogy ők nincsenek ilyen nyomasztó körülmények között. Nekik legalább nem kell nap mint nap ugyanazokat előásniuk valahonnan.
– Igen, itt is pont úgy van, mint ahogy a tepsikkel a hullaházban. A kedves delikvens azt mondja, hogy ezt és ezt kérem, mi pedig előbányásszuk neki valamelyik sorból a „hullát” és eszenciájának lapokba konzervált formátumát a kezébe nyomjuk. Néhány évtized után már a hideg is kirázza ettől a munkától az embert!
– A delikvens pedig boldog. Megint betelhet a halottak gondolatival. Szépen magába szívja azokat, felkészül belőlük, majd kimegy az utcára és csacsog, vagy még tud várni egy kicsit és belibben a munkahelyére, esetleg a családját kápráztatja el otthon: unos-untalan előveszi frissen szerzett műveltségét, a nagyok aranyköpéseit, az élet nagy kérdéseire adott válaszaikat, saját felismerésként előadva, úgy hogy ő ezekből nem értett meg semmit, de legalább büszke önnön szellemi magasságaira.
– És így le lehet élni egy életet!
– Pontosan! Az életre azt mondják, hogy bonyolult, de valójában rendívül egyszerű, hisz le lehet élni önálló gondolatok nélkül is.
– Igaz! Látod barátom, mindig arra jutok, hogy nekünk a legrosszabb. Az emeleten legalább az „élőkkel” foglalkoznak. Bár ennek előnyére is csak pontosan ennyit lehet megemlíteni. Ezek sem élnek, de legalább el tudják játszani, hogy konyítanak valamit a szellemhez. Az ő dolguk egyébként is nehezebb. Őket még csak nem is ismételgetik annyit – nem volt száz, százötven vagy több évezredes idejük befutni –, s jó kapcsolatok híján bizony belőlük sosem lesz megbecsült „élő”, és bár sírjában forgó, de sokat ismételt „nagy”.
Hát igen. Ma sem az a lényeg, hogy mit mondasz, vagy, hogy hogyan, hanem, hogy jó helyen és jó időben tudod-e azt mondani…
Naná! Nézz csak magunkra. Tud-e valaki nálunk többet a dolgok állásáról? Mi is végigjártuk a szamáriskolát. Eljutottunk a „hulláktól” az „élőkig”, magunkba szívtunk mindent, ismételgettük is őket eleget, nem győztünk dicsekedni, aztán pedig csak figyeltünk és vígan kacarásztunk a dolgok folyásán, ráébredve, hogy az egésznek semmi értelme. Pedig az ember évezredek óta az egész értelmét kutatja. Megszállottan keresi azt, gyakran fél- vagy egész életét rááldozva. De mi aztán hiába beszélünk. Akárhányszor megpróbáltuk, csak lehurrogtak. Csóró napszámosokként tengethetjük monoton és frusztráló mindennapjainkat egy pult mögé zárva vagy esetleg néhány tudásszomjas tévelygővel bájcsevegve. Ennyit a megbecsültségről…
– Hát igen, szomorú. Nem is akarok belegondolni! Na de gyere, menjünk! Mára elég volt! Három perc múlva nyolc! Holnap úgyis extra exhumálásra kerül sor. Leltár! Fárasztó lesz. Megint strigulázhatjuk, hogy hány „hulla”-rabló játszotta ki sikeresen a csipogós átjárót, amiről még mindenki azt hiszi, hogy heti egy alkalomnál többször működik rendesen. Az is csak a karbantartókat eltartására jó…

Ezzel egyikük a kijárat felé indult és megfordította az ajtón lógó cédulát. Kívülről csak ennyi látszott:


A könyvtár szerdánként zárva tart!

 

Szinay Balázs friss írásai a Comitatus folyóiratban

A szerző a facebookon